Az az érzésem, hogy a kutatás olyan lett, mint a "company policy": a kutatás, mint legfőbb törekvés, egyfajta szabály, ami annyira szokássá vált, hogy senki nem kérdőjelezi meg....az értelmét. Igen, a kutatás természetesen a tudományos teljesítmény csúcsa; ahhoz, hogy valaki kutatandó kérdést fogalmazzon meg, nagyon jól kell ismerjen egy területet, gyakorlati munkát kell végezzen, és rendszerint olyasmit mutat be, aminek újdonsági ereje van - ezért érdeklődésre is tarthat számot.
Másfelől a kutatás elsődleges szerepe nem az, hogy bizonyítsuk tudásunkat. Nem egyfajta "intellektuális maszturbáció" (elnézést kérek azoktól, akik a kifejezés második részét nehezen tudják az elsőhöz viszonyítva értelmezni). A kutatás szerepe az lenne, hogy egy adott szakterülethez tudást adjunk hozzá, hozzajárulva a körülöttünk levő világ megismeréséhez, végső soron növelve az alkalmazkodást. Ez viszont igen kevés esetben valósul meg. Először is, az esetek többségében (jó, vannak kivételek) igen komoly erőforrások szükségesek egy olyan kutatás megvalósításához, amelynek eredményei nem csak egy helyi konferencián okoznak tíz perces érdeklődést. Nem csak anyagi forrásokról van szó (bizonyított például, hogy a több területről érkező tudósok csoportja hatékonyabb, mint az egy területről érkezők, vagy az egyedül dolgozók). Másodszor: paradox módon a kutatási eredmények impaktja is általában a szakmai szocializáción múlik. Kell legyenek a kutatónak nagynevű ismerősei, akik olvassák, és számbaveszik a kutatási eredményeit. (Egyfajta mércéje is a tudós munkásságának, hogy hányan idézik - ez gyakran elősegítik a felkéréses alapú kölcsönös körbeidézések - ha már ez a mérce, feleljünk meg neki). Volt alkalmam néhány évvel ezelőt tegy szakterületen, és olyan nyári egyetemen venni részt, ahol az adott szakterület legnagyobbjai voltak az előadók. Egyértelművé vált, hogy széles-e-világon van kb. 2-4 olyan kutató (vagy csoportosulás), akinek a közleményei az adott szakerületen számítanak, és akiknek az elméleteit aki alátámasztja, esetleg idézni fogják. Egyéni kezdeményezések, amelyek nem voltak az illető csoportosulások fókuszában, elvesztek - jöhettek azok bármilyen nagynevű európai egyetem vagy kutatóközpont képviselői részéről.
Eléggé valószínűtlen tehát, hogy a legtöbb kutatás eredménye valóban hozza fog járulni a tudományos ismeretek gyarapodásához. A kutató szakértelmét természetesen kedvező fényben tüntetik fel...de...és itt jön az a DE, ami miatt szerintem túlzott fontosság van tulajdonítva a tudományos eredmények gyűtjésének.: a tudás nem öncélú, nem csak az a lenne a lényege, hogy gyűljön - hanem hogy ALKALMAZHATÓ legyen. Nem csak azért tanulunk meg egy szakterületet, hogy képesek legyünk még több tudást gyűjteni hozzá - erre igen kevesek lesznek képesek, és még kevesebben kerülnek be a nemzetközi szakirodalomba. Sokkal inkább azért tanulunk, hogy valamit képesek legyünk megváltoztatni, jobbá tenni. A "kutatni-képes" alapú kompetenciabizonyítás véleményem szerint az "alkalmazni-képes" alapú kompetenciabizonyítás rovására megy (az előbbi fontosságát természetesen nem lekicsinyelnve). Sokkal jobban bizonyíthatná a szakértelmét a tanuló, egyetemista, szakértő stb. ha rámutatna, miként lehet alkalmazni ismereteket, eljárásokat a gyakorlatban, hogyan lehetne optimalizálni konkrét eljárásokat, vagy szakértői elemzés alá vetne múltbéli folyamatokat, rámutatva olyan aspektusokra, amelyeken a jövőben javítani lehetne.
Ma már a középsikolás TDK dolgozatoktól is feltáró kutatási eredményeket várnak el. Az alkalmazott kutatás valahogy a háttérbe szorult. Az oktatást sokkal inkább a tudás-felhalmozás, mint a hasznos-tudás alapeszméje hatja át. Ez a tankönyvekben, tanórákon, teljesítménymérésekben, és az excellencia-megítélésekben egyaránt megmutatkozik.
(Az itt leírtak egyéni véleménynek számítanak, és magam is több olyan esetet ismerek, amelykre nem vonatkoznak).
