Személyiségfejlesztési témaköröket érintve gyakran előkerül egy jó tanács: próbáld meg kívülről szemlélni magad, más szemével. Milyen reakciót válthatnak ki szavaid, viselkedésed másokból? Ez egy jó önismereti eszköz: mivel ez a gondolkodásmód érzékenyebbé tesz mások szempontjainak figyelembevételére, elősegít az önmagunkkal szembeni elfogultság csökkentését. Egy új dimenziót ad cselekedeteink megítéléséhez, tevékenységeink megtervezéséhez. Segít abban, hogy pontosabban meghatározzuk: kik is vagyunk valójában?
Egy magyar kisváros főterén sétálok. Este van: ünnepi kivilágítás, árusok, sétáló emberek. És zene. Selymes hangú angol (amerikai) énekesek, száncsengő… Nagyon szép. Elképzelem, hogy talán a Central Parkban is ezt hallgatják. Meg azt, hogy aki a Central Parkban ezt hallgatta a tavaly, és most itt van, mit gondolhat rólunk? Hogy ez a nép olyan akar lenni, mint az ő népe? Mert hogy az ők kultúrájuk ennyire jó? Vagy hogy ennek a népnek nincs saját zenéje? Nincsenek olyan "termékei", amikre büszke lehet: ezek vagyunk mi? Ez a mi zenénk, és nem szégyelljük?
Tudom: nacionalistának tűnhet ez a szöveg. A globalizációt nem lehet megállítani, és talán nem is kell. Végül is az élő világ legalapvetőbb törvényeit az evolucionizmusban találjuk. Átvettünk már más népektől számos műfajt, kulturális elemet. Átvettük úgy, hogy adaptáltuk: pl. rock and rollt és bluest éneklünk – magyarul. Meg karácsonyi énekeket is. Amit hiányolok, hogy ezeket egyre ritkábban hallhatjuk. (Még az illegális file megosztókon sem találhatók meg…). Elég lenne csak a műfajt átveni és adaptálni, legalább magyarul hallgatnánk, talán még művelnénk is.
