Jingle Bells

Személyiségfejlesztési témaköröket érintve gyakran előkerül egy jó tanács: próbáld meg kívülről szemlélni magad, más szemével. Milyen reakciót válthatnak ki szavaid, viselkedésed másokból? Ez egy jó önismereti eszköz: mivel ez a gondolkodásmód érzékenyebbé tesz mások szempontjainak figyelembevételére, elősegít az önmagunkkal szembeni elfogultság csökkentését. Egy új dimenziót ad cselekedeteink megítéléséhez, tevékenységeink megtervezéséhez. Segít abban, hogy pontosabban meghatározzuk: kik is vagyunk valójában?

Egy magyar kisváros főterén sétálok. Este van: ünnepi kivilágítás, árusok, sétáló emberek. És zene. Selymes hangú angol (amerikai) énekesek, száncsengő… Nagyon szép. Elképzelem, hogy talán a Central Parkban is ezt hallgatják. Meg azt, hogy aki a Central Parkban ezt hallgatta a tavaly, és most itt van, mit gondolhat rólunk? Hogy ez a nép olyan akar lenni, mint az ő népe? Mert hogy az ők kultúrájuk ennyire jó? Vagy hogy ennek a népnek nincs saját zenéje? Nincsenek olyan "termékei", amikre büszke lehet: ezek vagyunk mi? Ez a mi zenénk, és nem szégyelljük?

Tudom: nacionalistának tűnhet ez a szöveg. A globalizációt nem lehet megállítani, és talán nem is kell. Végül is az élő világ legalapvetőbb törvényeit az evolucionizmusban találjuk. Átvettünk már más népektől számos műfajt, kulturális elemet. Átvettük úgy, hogy adaptáltuk: pl. rock and rollt és bluest éneklünk – magyarul. Meg karácsonyi énekeket is. Amit hiányolok, hogy ezeket egyre ritkábban hallhatjuk. (Még az illegális file megosztókon sem találhatók meg…). Elég lenne csak a műfajt átveni és adaptálni, legalább magyarul hallgatnánk, talán még művelnénk is. 

Támogatás, vagy törlesztés?

Néha még meglepődöm azon, amikor magas végzettséggel rendelkező, köztiszteletnek örvendő kollégák igen hevesen érvelnek, hogy a határon túliak támogatása – és nem csak a pénzbeni támogatás – fölösleges pénzkidobás.
Számos szempontból lehetne megközelíteni ezt a problémát. Például ki tekinthető magyarnak? Aki egy bizonyos földrajzi területen belül született? Ezt a kérdést részletesebben egy másik bejegyzésemben fejtem majd ki. De megközelíthető ez a kérdés abból a szemszöből is, hogy az ilyen támogatások talán befektetések is – ugyanis még mindig igen sokan vándorolnak ki, vagy dolgoznak Magyarországon. Valamikor a magyarországi média fókuszában volt ez a kérdés, és olyan vélemények is elhangzottak, hogy a határon túlról bevándorolt, vagy ott ideiglenesen foglalkoztatott munkaerő legális adója talán magasabb, mint a határon túlra juttatott támogatások. Nem tudom, igaz-e, nem vagyok a témának szakértője, de talán érdemes lenne kiszámolni. És akkor is el is jutottam a mondanivalóm lényegéhez: nem vagyok a témának szakértője. Mint ahoz az a sok tiszteletreméltó kolléga sem az, akik ebben a témában velem, vagy mással vitatkoznak. Ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben döntést hozzzunk, vagy akár véleményt is formáljunk, igen sok tényezőt kellene megvizsgálni, vagy ismerni - teljesítve ezáltal a tudatos, megfontolt döntéshozatalhoz szükséges kritikai gondolkodás követelményeit. Néhányat már említettem, egyet még elmondanék.
Egy erdélyi kisváros lelkészi hivatalában még őriznek egy olyan hivatalos okiratot, amelyben a Magyar állam megígéri, hogy háború után megadja a háború idején elkobzott ingatlanok, földek árát. Ezek értéke, mai áron kb. 2.5 milliárd forint. Jelenleg a Sapientia-EMTE ekkora összegből szinte két évig működik. És ez csak egy eset, biztosan nem az egyedüli. Tovább árnyalódik tehát a kérdés: támogatásnak, vagy törlesztésnek tekinthetők a határon túli magyaroknak juttatott adományok?

Dicsérhettek személyesen is – ha van pénzetek hozzá….

Megdöbbenéssel hallottam néhány nappal ezelőtt, hogy napjaink egyik legismertebb költője csak anyagi ellenszolgáltatás ellenében lett volna hajlandó megjelenni a nevével fémjelzett szavalási versenyen…. A versenyt néhány lelkes pedagógus szervezi egy szórványközösségben, immár sokadik alkalommal. Nemrég úgy gondolták, meghívják a költőt is…. Meg is hívták, és ő szívesen el is ment volna - napidíj fejében…..
Na most: én megértem, hogy valaki foglalt, vagy annyira híres, hogy sok helyre meghívják, és egy idő után már fárasztóvá válnak ezek a megjelenések, fellépések… De egy olyan jelenlétért pénzt kérni, amelyen tulajdonképpen élete munkáját dicsőítik, ízléstelen. Kíváncsi lennék, hogy amikor ugyanennek a költőnek magasrendű díjakat adnak, amelyek nem járnak pénzjutalommal, ugyancsak pénzért hajlandó-e megjelenni az átadáson? 
Természetesen nem von ez le semmit a költői értékből, de az emberiből… hm… Ilyen esetekben, ha valaki nem szeretnél megjelenni, mert – hírnevének köszönhetően – már fárasztó a sok meghívás, talán helyénvalóbb lenne egyszerűen visszautasítani néhányat. 

Egyetemi jegyzetek írásáról

Az informatizálódás egyik hasznos mellékterméke, hogy napjainkban könnyen hozzá lehet jutni minden olyan információhoz, amely egy szakterület - elméleti szintű - elsajátításához szükséges. Milyen hatással van ez az oktatásra, és ezen belül a felsőoktatásra? Abban a korban, amikor a hallgatók pillanatok alatt szakszerű leírásokat tudnak találni bármilyen témakörrel kapcsolatban, van-e értelme például egyetemi jegyzetet írni? 

Véleményem szerint az egyetemi jegyzet írása több szempontból is indokolt. Először is - eltekintve attól, hogy ez egy vitatott kérdés - a felsőoktatásban egy szakterület oktatása során igen nagy mértékben érvényesülhet a tanár szemléletmódja. Nincs központilag meghatározott tanterv, még kerettanterv sem. A szabályozottság kimerül abban, hogy az intézmények akkreditálása, vagy a meghatározott időközönként kötelező újra-akkreditálása során egy bizottság ellenőrzi az oktatott tantárgyak adatlapjait, amely órákra lebontva tartalmazza, hogy mit oktat az illető, és milyen szakirodalmat tesz kötelezővé a diákok számára. Szabályozó jelleggel bír az is, hogy tulajdonképpen minden felsőoktatási intézmény szinte kötelezővé teszi oktatói számára, hogy jegyzeteket írjanak (hogy ez mennyire valósul meg a gyakorlatban, most nem lényeges), és ezeket a jegyzeteket kiadás előtt általában egy belső, tanszéki bizottság értékeli, majd legalább két szaktekintély szakmailag véleményezi (lektorálja), és csak ezek után - általában kari, vagy szenátusi döntéssel - kerülhet közlésre. A formai szabályozás tehát többé-kevésbé adott a szakmai színvonal biztosításához. Mindez azonban nem feltétlenül szól a tananyag tartalmáról. Egy fél éves tantárgy keretében például az előadó szabadon eldöntheti, kitér-e az adott szakterület történetének ismertetésére, vagy kutatásának módszertanával kapcsolatos kérdésekre. 

Az első érvem ellen - miszerint azért indokolt az egyetemi jegyzet írása, mert így az oktató (a szabályozottság ellenére) érvényesítheti saját szemléletmódját, prioritásait egy oktatási segédanyag formájában - természetszerűen felhozható az a kifogás, miszerint mindez úgy is megvalósítható, hogy az oktató megadja a témaköröket (lehetőleg minél részletesebb témalebontásokkal), majd az egyes témakörök elsajátításához kötelezően elolvasandó szakirodalmat - könyvfejezetek, internetes honlapok, vagy áttekintő szakirodalmi cikkek formájában. Így is elérhető az, hogy azokat a részeket, példákat mutassuk be, amelyeket fontosnak tartunk. 

Ez igaz, viszont ez esetben az oktató elmulasztja kihasználni a jegyzetírás másik nagy előnyét: a téma bemutatásának módjával jelentős módon meg tudja határozni azt, hogy az olvasók mennyire értik, és főleg mennyire kedvelik meg az adott szakterületet. Ez tulajdonképpen a legnagyobb kihívás minden tudományos ismeretterjesztő mű, vagy egyetemi jegyzet írásakor. Ez az a terület, amelyre nem lehet eleget készülni, vagy tökéletesen megvalósítani - viszont törekedni kell rá. 

Paradox módon, ennek megfelelően az információs társadalom által nyújtott ugyanazon előnyök (könnyen módosítható elektronikus közlemények gyors terjesztési lehetősége, stb.), amelyek - amint említettem - bizonyos szempontból akár szükségtelenné is tehetnék az egyetemi jegyzetek írását, még inkább indokolttá teszik megírásukat. Egy könyv - az emberi alkotások többségéhez hasonlóan - sosem tekinthető befejezettnek. A szerző ahányszor elolvassa, annyiszor talál hozzáfűznivalót, megváltoztatna egy-egy szót, kifejezést, hogy expresszívebbé, érthetőbbé tegye mondanivalóját. 
Az elektronikus formátumú könyvek korszakában ez pedig nagyon egyszerűen megvalósítható. Ha egyetemi jegyzetet írunk, nagyon könnyen aktualizálhatjuk azt, ezáltal egyre inkább érhetővé és élvezhetőbbé téve az adott szakterület bemutatását. Tehát véleményem szerint egy súlypont eltolódásról van szó: az egyetemi jegyzetek egyre inkább veszítenek az információ-közlő értékükből (a bennük megtalálható információk könnyen megtalálhatók más forrásokból), viszont - a szerző hozzáállásának függvényében - nyerhetnek az olvashatóság, érthetőség terén. És mi másért írnánk ismeretterjesztő könyveket?