A pedagógus bére

Új tanítónéni. Tanult valami érdekeset: a célkitűzés fontossága és módszerei. Második osztályos, 8-9 éves gyerekek, de megpróbálja. Elnézést, nem megpróbálja: MEGTESZI. Alkalmazza az osztályban, a korosztályhoz igazítva. Igen, ezek a gyerekek is tűzhetnek ki célokat, és tehetnek lépéseket az elérésük érdekében. Kiírhatják pl. a padra egy táblára, hogy milyen tantárgyból milyen jegyet akarnak elérni, és mennyi időn belül. Lehet, hogy nem fogják...de törekednek.

És közben kialakul bennük egy gondolkodásmód. Hogy befolyásolhatjuk az életünket, hogy azért nem vagyunk kénytelen-kelletlen kitéve a sorsunknak. Vannak olyan tényezők, amelyeket uralhatunk - mint pl. az elménk, hogy miként gondolkodunk a körülöttünk lévő eseményekről. Hogy így kevésbbé leszünk depressziósak (mivel mi vagyunk a felelősek az életünkért), és sokkal tudatosabban tervezzük a jövőnket.

Eltelik 16-18 év. Felnőnek. És fontosnak tartják elmondani a tancinak. Az egyik, hogy azért lett világbajnok egy sportágban, mert a tanítónéni megtanította, hogy miként éljen megfontoltan, a céljainak megfelelően. A másik hogy azért lett jól kereső TAKARÍTÓNŐ (igen, már második osztályban is az akart lenni), mert a tanci megtanította, hogy bízzon magában. Családja van, és a férje nem iszik (még a az erdélyi magyaroknál is kisebbségibb, mellesleg). A harmadik azért lett oktató egy híres orvosi egyetemen, a negyedik zenész, az ötödik.... És így tovább.

Legyünk nyitottak az újra.

"Amit láttam, azt ismerem; amit tanultam, azt tudom; amit csinátam, ahhoz értek"

Az az érzésem, hogy a kutatás olyan lett, mint a "company policy": a kutatás, mint legfőbb törekvés, egyfajta szabály, ami annyira szokássá vált, hogy senki nem kérdőjelezi meg....az értelmét. Igen, a kutatás természetesen a tudományos teljesítmény csúcsa; ahhoz, hogy valaki kutatandó kérdést fogalmazzon meg, nagyon jól kell ismerjen egy területet, gyakorlati munkát kell végezzen, és rendszerint olyasmit mutat be, aminek újdonsági ereje van - ezért érdeklődésre is tarthat számot.

Másfelől a kutatás elsődleges szerepe nem az, hogy bizonyítsuk tudásunkat. Nem egyfajta "intellektuális maszturbáció"  (elnézést kérek azoktól, akik a kifejezés második részét nehezen tudják az elsőhöz viszonyítva értelmezni). A kutatás szerepe az lenne, hogy egy adott szakterülethez tudást adjunk hozzá, hozzajárulva a körülöttünk levő világ megismeréséhez, végső soron növelve az alkalmazkodást. Ez viszont igen kevés esetben valósul meg. Először is, az esetek többségében (jó, vannak kivételek) igen komoly erőforrások szükségesek egy olyan kutatás megvalósításához, amelynek eredményei nem csak egy helyi konferencián okoznak tíz perces érdeklődést. Nem csak anyagi forrásokról van szó (bizonyított például, hogy a több területről érkező tudósok csoportja hatékonyabb, mint az egy területről érkezők, vagy az egyedül dolgozók). Másodszor: paradox módon a kutatási eredmények impaktja is általában a szakmai szocializáción múlik. Kell legyenek a kutatónak nagynevű ismerősei, akik olvassák, és számbaveszik a kutatási eredményeit. (Egyfajta mércéje is a tudós munkásságának, hogy  hányan idézik - ez gyakran elősegítik a felkéréses alapú kölcsönös körbeidézések - ha már ez a mérce, feleljünk meg neki). Volt alkalmam néhány évvel ezelőt tegy szakterületen, és olyan nyári egyetemen venni részt, ahol az adott szakterület legnagyobbjai voltak az előadók.  Egyértelművé vált, hogy széles-e-világon van kb. 2-4 olyan kutató (vagy csoportosulás), akinek a közleményei az adott szakerületen számítanak, és akiknek az elméleteit aki alátámasztja, esetleg idézni fogják. Egyéni kezdeményezések, amelyek nem voltak az illető csoportosulások fókuszában, elvesztek - jöhettek azok bármilyen nagynevű európai egyetem vagy kutatóközpont képviselői részéről.

Eléggé valószínűtlen tehát, hogy a legtöbb kutatás eredménye valóban hozza fog járulni a tudományos ismeretek gyarapodásához. A kutató szakértelmét természetesen kedvező fényben tüntetik fel...de...és itt jön az a DE, ami miatt szerintem túlzott fontosság van tulajdonítva a tudományos eredmények gyűtjésének.: a tudás  nem öncélú, nem csak az a lenne a lényege, hogy gyűljön - hanem hogy ALKALMAZHATÓ legyen. Nem csak azért tanulunk meg egy szakterületet, hogy képesek legyünk még több tudást gyűjteni hozzá - erre igen kevesek lesznek képesek, és még kevesebben kerülnek be a nemzetközi szakirodalomba. Sokkal inkább azért tanulunk, hogy valamit képesek legyünk megváltoztatni, jobbá tenni. A "kutatni-képes" alapú kompetenciabizonyítás véleményem szerint az "alkalmazni-képes" alapú kompetenciabizonyítás rovására megy (az előbbi fontosságát természetesen nem lekicsinyelnve). Sokkal jobban bizonyíthatná a szakértelmét a tanuló, egyetemista, szakértő stb. ha rámutatna, miként lehet alkalmazni ismereteket, eljárásokat a gyakorlatban, hogyan lehetne optimalizálni konkrét eljárásokat, vagy szakértői elemzés alá vetne múltbéli folyamatokat, rámutatva olyan aspektusokra, amelyeken a jövőben javítani lehetne. 

Ma már a középsikolás TDK dolgozatoktól is feltáró kutatási eredményeket várnak el. Az alkalmazott kutatás valahogy a háttérbe szorult. Az oktatást sokkal inkább a tudás-felhalmozás, mint a hasznos-tudás alapeszméje hatja át. Ez a tankönyvekben, tanórákon, teljesítménymérésekben, és az excellencia-megítélésekben egyaránt megmutatkozik. 

(Az itt leírtak egyéni véleménynek számítanak, és magam is több olyan esetet ismerek, amelykre nem vonatkoznak).

Diplomagyártás

Ül a felsőoktatási intézményben. Legkevesebb tíz éven keresztül tanították angolul, de nem tud egy mondatot megfogalmazni. Mire elvégzi az aktuális képzését, egy újabb diplomával gazdagodik- de továbbra sem fog tudni.

Hogyan jutott el idáig? És az oktatási intézmények hogyan juthattak el idáig, hogy ez lehetővé vált?

Hogyan végezhetnek el tömegével emberek különböző képzéseket úgy, hogy közben szinte SEMMIT nem tanulnak meg? Találkoztam olyan angol bölcsészetet végzett tanárnővel, akinél jobban beszéltem ezt a nyelvet - holott teljesen önállóan tanultam, és nem mondhatnám, hogy társalgási szinten beszélem... 

Megélhetés-alapú lett az oktatás.

Az állami intézményeknek nem kenyerük a minőségre való törekvés. Az állam fejkvóta alapján fizet, így a diákok megtartása az elsődleges cél. Hogy legyen fizetés, amiből megélni. 

Ezért nem szabad megbukjon a diák. Sőt, már komolyabb követelményeket sem szabad támasztani - hátha nem teljesíti. Elterjedhet az intézményről, hogy szigorúság van, magasak a követelmények - akkor meg nem fognak tömegével jelentkezni a potenciális hallgatók, oda a fejkvóta.

Csökken az oktatás színvonala - de megmaradnak a tanári fizetések, és az intézmények. És egyre több személy kaphat egyre magasabb szintű képzést. Legalábbis erről szóló oklevelet - minimális tudással, hiányzó alapkompetenciákkal. 

Az oktatás szolgáltatás. Nem tudást szolgáltat, hanem oklevelet. 

A cél  nem a szakemberek nevelése. A cél az intézmények fenntartása. Bújtatott munkanélküliség.

Székely észjárás - még nem veszett el

Csíkcsicsó, Anno Domini 2010, március hó negyedike.

Anyanyelvismeret óra egy második osztályban. "Mirkó királyfi története" című mesét olvassa az osztály, folyamatolvasás módszerével.

"Az öreg király egyik szeme sírt, a másik meg nevetett" - írja a szöveg. A tanítónő megkérdi:

- Mit gondoltok, miért sírt meg nevetett is a király?

Több válasz után egy kisfiú:

- Azért sírt, mert a gonosz sárkány elrabolta a feleségét.

- Na de miért nevetett? - kérdi a tanító.

- Há mer az anyóusát is elrabolta - mondta a 9 éves kisfiú.

Jingle Bells

Személyiségfejlesztési témaköröket érintve gyakran előkerül egy jó tanács: próbáld meg kívülről szemlélni magad, más szemével. Milyen reakciót válthatnak ki szavaid, viselkedésed másokból? Ez egy jó önismereti eszköz: mivel ez a gondolkodásmód érzékenyebbé tesz mások szempontjainak figyelembevételére, elősegít az önmagunkkal szembeni elfogultság csökkentését. Egy új dimenziót ad cselekedeteink megítéléséhez, tevékenységeink megtervezéséhez. Segít abban, hogy pontosabban meghatározzuk: kik is vagyunk valójában?

Egy magyar kisváros főterén sétálok. Este van: ünnepi kivilágítás, árusok, sétáló emberek. És zene. Selymes hangú angol (amerikai) énekesek, száncsengő… Nagyon szép. Elképzelem, hogy talán a Central Parkban is ezt hallgatják. Meg azt, hogy aki a Central Parkban ezt hallgatta a tavaly, és most itt van, mit gondolhat rólunk? Hogy ez a nép olyan akar lenni, mint az ő népe? Mert hogy az ők kultúrájuk ennyire jó? Vagy hogy ennek a népnek nincs saját zenéje? Nincsenek olyan "termékei", amikre büszke lehet: ezek vagyunk mi? Ez a mi zenénk, és nem szégyelljük?

Tudom: nacionalistának tűnhet ez a szöveg. A globalizációt nem lehet megállítani, és talán nem is kell. Végül is az élő világ legalapvetőbb törvényeit az evolucionizmusban találjuk. Átvettünk már más népektől számos műfajt, kulturális elemet. Átvettük úgy, hogy adaptáltuk: pl. rock and rollt és bluest éneklünk – magyarul. Meg karácsonyi énekeket is. Amit hiányolok, hogy ezeket egyre ritkábban hallhatjuk. (Még az illegális file megosztókon sem találhatók meg…). Elég lenne csak a műfajt átveni és adaptálni, legalább magyarul hallgatnánk, talán még művelnénk is. 

Támogatás, vagy törlesztés?

Néha még meglepődöm azon, amikor magas végzettséggel rendelkező, köztiszteletnek örvendő kollégák igen hevesen érvelnek, hogy a határon túliak támogatása – és nem csak a pénzbeni támogatás – fölösleges pénzkidobás.
Számos szempontból lehetne megközelíteni ezt a problémát. Például ki tekinthető magyarnak? Aki egy bizonyos földrajzi területen belül született? Ezt a kérdést részletesebben egy másik bejegyzésemben fejtem majd ki. De megközelíthető ez a kérdés abból a szemszöből is, hogy az ilyen támogatások talán befektetések is – ugyanis még mindig igen sokan vándorolnak ki, vagy dolgoznak Magyarországon. Valamikor a magyarországi média fókuszában volt ez a kérdés, és olyan vélemények is elhangzottak, hogy a határon túlról bevándorolt, vagy ott ideiglenesen foglalkoztatott munkaerő legális adója talán magasabb, mint a határon túlra juttatott támogatások. Nem tudom, igaz-e, nem vagyok a témának szakértője, de talán érdemes lenne kiszámolni. És akkor is el is jutottam a mondanivalóm lényegéhez: nem vagyok a témának szakértője. Mint ahoz az a sok tiszteletreméltó kolléga sem az, akik ebben a témában velem, vagy mással vitatkoznak. Ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben döntést hozzzunk, vagy akár véleményt is formáljunk, igen sok tényezőt kellene megvizsgálni, vagy ismerni - teljesítve ezáltal a tudatos, megfontolt döntéshozatalhoz szükséges kritikai gondolkodás követelményeit. Néhányat már említettem, egyet még elmondanék.
Egy erdélyi kisváros lelkészi hivatalában még őriznek egy olyan hivatalos okiratot, amelyben a Magyar állam megígéri, hogy háború után megadja a háború idején elkobzott ingatlanok, földek árát. Ezek értéke, mai áron kb. 2.5 milliárd forint. Jelenleg a Sapientia-EMTE ekkora összegből szinte két évig működik. És ez csak egy eset, biztosan nem az egyedüli. Tovább árnyalódik tehát a kérdés: támogatásnak, vagy törlesztésnek tekinthetők a határon túli magyaroknak juttatott adományok?

Dicsérhettek személyesen is – ha van pénzetek hozzá….

Megdöbbenéssel hallottam néhány nappal ezelőtt, hogy napjaink egyik legismertebb költője csak anyagi ellenszolgáltatás ellenében lett volna hajlandó megjelenni a nevével fémjelzett szavalási versenyen…. A versenyt néhány lelkes pedagógus szervezi egy szórványközösségben, immár sokadik alkalommal. Nemrég úgy gondolták, meghívják a költőt is…. Meg is hívták, és ő szívesen el is ment volna - napidíj fejében…..
Na most: én megértem, hogy valaki foglalt, vagy annyira híres, hogy sok helyre meghívják, és egy idő után már fárasztóvá válnak ezek a megjelenések, fellépések… De egy olyan jelenlétért pénzt kérni, amelyen tulajdonképpen élete munkáját dicsőítik, ízléstelen. Kíváncsi lennék, hogy amikor ugyanennek a költőnek magasrendű díjakat adnak, amelyek nem járnak pénzjutalommal, ugyancsak pénzért hajlandó-e megjelenni az átadáson? 
Természetesen nem von ez le semmit a költői értékből, de az emberiből… hm… Ilyen esetekben, ha valaki nem szeretnél megjelenni, mert – hírnevének köszönhetően – már fárasztó a sok meghívás, talán helyénvalóbb lenne egyszerűen visszautasítani néhányat.